Mindenkinek kívánom, hogy az oldalon következő írások örömére, és tanulságára váljon. A legnagyobb kezdeti nehézségek ellenére, lehetséges átélni csodás kapcsolatot az állatokkal, csak soha nem szabad feladni a reményt!
Az esés
Újabb esésem a legnagyobb öröm, a legnagyobb élményem után következett. Tudtam, hogy Lindus tanít meg engem lovagolni és nem kellett volna türelmetlennek lennem, mert már a legnagyobb ajándék részese voltam. Érezhettem ennek a csodálatos lénynek a vágyait, érzéseit. De az elmém felülírta, a tudást. Azzal bizonytalanított el (régi jól bevált eszme), nem leszek elég jó a lóhoz, nem értek hozzá, nem elég a tudásom. Természetesen az én vehemens módomon kezdtem hozzá, a probléma kezeléséhez. Minden lehetősséget ki kell használnom, hogy lovagolhassak és lóra ülhessek, hogy "a találkozáskor, megfelelő lehessek"! A szándék mindig megteremti a lehetősségét, így kimentem a lovardába és felültem Móni lányom vezetésével a Csilire. Már a készülődés közben hallottam, a belső hangot, hogy ez nem lesz jó! Láttam magam a porban feküdni! De a félelem, hogy "nem leszek megfelelő a lovam számára "erősebb volt a józanságnál. Valóban néhány kör után ismét "nem ment eléggé a gyakorlás", és kibillentem az egyensúlyomból és lepuffantam a lóról. Nagy ütés, nagy stressz a testnek, és elégtétel az elmének: "valóban nem vagyok elég jó", "valóban képtelen vagyok megtapasztalni a szabadságot", hogy is mertem elhinni, hogy szárnyalhatok. Ez jobban fájt, mint a zúzódások, amiket szereztem.
Lovagolok
Az életem minden szakaszában éltek velem különböző állatok. A ló egy nagy szerelem volt, bár alig találkoztam élőben velük, annál inkább mesékben az egyszarvú igézett meg, filmekben és könyvekben az indiános, vadnyugati olvasmányok ébresztették fel bennem rajongásomat irántuk. Amikor már felnőttként lehetősségem nyílt arra, hogy közel kerüljek hozzájuk, egyik barátunk által, nekiindultunk egy húsvéti hosszú hétvégén, hogy végre lóra ülhessek. Semmit nem tudtam a lovakról, és a lovaglásról.
Megérkeztünk egy nagy lovardába, ahol futószáron felültettek egy ló hátára, gondolom én lehettem a sokadik azon a délelőttön, mert a ló fáradtságában, lefeküdt a földre. Szerencsémre elég gyorsan felfogtam, hogy mi történik, és időben leugrottam róla. Barátunk nagyon felháborodott az eseten és a lovászra ripakodott, hogy milyen lusta jószágot adott alám, azt mondta, ez így nem fog menni, menjünk ki terepre, ott lehet megtanulni lovagolni. A sértett lovász kihozott egy mént, aki álló helyében is ugrált, dobogott, gondolom nem volt kinn rég és lehetett látni rajta, alig várja, hogy futhasson. Meg sem tudták erősíteni a hevedert rendesen, mert egyfolytában toporzékolt. Na ez lett az én lovam.
Hatalmas csodás eleven ló, igen ám, de nekem fogalmam sem volt, mit kéne csináljak. Éreztem ez így nem lesz jó. A többiek is felültek, amint az én lovam kantárját elengedte a lovász, már lódult is neki. Ahogy ő lódult én közben elvesztettem az egyensúlyom, és a nyereg velem együtt elfordult oldalra. Próbáltam leugrani, de előre felé akartam átlendíteni a már futó ló feje felett a lábam, ami sikerült is, de akkor már a sebesség és az ijedelem hatására nem gömbölyödtem össze estemben, hanem fenékre, gerincre csapódtam bele a ledöngölt kavicsos földre. Akkora ütést éreztem a testemben, hogy levegőt sem kaptam és elnyúltam. Azt hittem meg is halok. Lassan ocsúdtam fel, kiderült túléltem, a ló már kinn nyargalt a szabadban, én pedig mivel nem kaptam levegőt és mindenem fájt kaptam egy kényelmes ágyat ahol kiheverhettem a nagy ütést. Hetekig a belső zúzódások miatt nem tudtam még kakilni sem. A sokk fizikai és lelki is volt. Már tudom, hogy sok gyakorlás kellett volna a lovagláshoz, akkor csak azt éreztem egy darabig ló közelébe sem szeretnék kerülni.
Sok hónap, tán néhány év eltelt és egyik kirándulásunk alkalmával egy lovas tanyára vetődtünk. A csodás lovak vonzottak, de a közelükbe érve döbbentem meg, hogy félek, amikor közelebb érnek hozzám. Borzalmas érzés, hogy vágysz valamire, de közben félsz is tőle. Ez után sok idő telt el, amikor ismét felbukkant a ló. Már megvettük a telkünket, hogy odalenn éljünk , amikor egy helyen az egyik lány azt mondta, van egy gyönyörű lova, akit nem tud eltartani és jó gazdát keres neki. Akkor már lányom, régen foglalkozott a lovaglás gondolatával, barátoknál, ismerősöknél, amikor lehetősége volt mindig a lovakon lebzselt, ezért szóltunk neki, van egy kanca, érdekli-e. Érdekes, hogy már akkor ott volt bennem az érzés, nekünk kellene megvenni a lovacskát, de úgy láttam nekünk még nincs rá lehetősségünk. Mint utóbb kiderült, nagy hiba volt. Persze megvette, és boldogan kezdett lovagolni járni. Néha mi is kimentünk a lovardába, nagy családunk minden tagja köztük én is felkerültem Csilire, mindenki remekül szórakozott, azon, hogy milyen nyomorultul tartom magam, mennyire nem tudok megülni a lovon, miért sikoltozok, amikor üget a ló, és egyebek. A félelem, amit éreztem nem oldódott a sok év alatt. Lassan közelítettünk a leköltözés felé és eljött az idő hogy a fiúkban is megerősödött a vágy a lovak és a lovaglás iránt, egy napon rámentem a lovas hirdetésekre és megtaláltam rajta egy csodás csődör képét, amelyik gyönyörűen mozgott. Megbeszéltük Árpival, hogy ez a ló megér egy kis kirándulást, és Mónikával, babával, négyesbe leutaztunk személyesen megnézni a csődört. Csodás volt élőben még nagyobb benyomást tett ránk, egyértelmű volt, hogy megvesszük. A szállítást, az elhelyezést hamar megoldottuk, és már meg is vettük a lovacskát. Úgy gondoltuk Andris fiúnknak nagy örömet okozunk vele karácsonyra. A csődör valóban szép volt, de mi még nem voltunk egyáltalán készek arra, hogy belovagoljuk, vagy egyáltalán foglalkozni tudjunk vele.
Ekkor indult be a lovaglástanulás mindannyiunknál. Hiszen ló van, csak használni nem tudjuk. Mindannyian nekifogtunk a lovas óráknak. Nekem még mindig meg kellett birkózni a félelem okozta problémáimmal, így lassabban, nehezebben haladtam, mint ők. Ráadásul egy közeli lovardába jártunk, ahol nagyon öreg teljesen lelkileg és fizikailag kifáradt iskola lovon tanultunk. A ló többször megbotlott, már-már attól tartottam, alattam áll meg a szíve. Nagyon rossz érzés, amikor egy állatot eszközként használsz és nincs vele érzelmi kapcsolatod. Hiába simogattam, vittem neki ennivalót, krémet a beteg farkára, semmi sem változtatott a kapcsolaton. Lassan el is maradtam a lovas órákról, arra gondoltam, majd lesz nekem egy kistermetű, nyugodt öreg lovam, akivel odalenn majd összebarátkozunk, és azon megtanulok kocogni. A gond csak annyi volt, hogy a család érdeklődése miatt több könyvet, videót szereztünk be és egyre több szép gondolat, érzés lopta magát a szívembe. Megerősítve a vágyat, ami a lovakhoz kötött.
Egyik meghatározó könyv a Suttogó -ként ismert Monti könyve volt, ami megihletett, és megszületett az elképzelés, lehet saját lovam, kialakulhat értő kommunikáció köztünk, és lehet, hogy képes vagyok arra a csodára, amit a könyvben olvastam. Ismét elkezdtem lovagolni járni és tanultam. Végre átléptem a félelmemen, kezdtem ráérezni a lovaglásban rejlő csodára.
A fordulat a hévízi nyaralással tetéződött, mivel egy lovarda lett a 4 napunk színhelye, ahol Csillám régi gazdái voltak a vendéglátóink. Minden reggel mindannyian lovagolni tanultunk, és a napi rendszeres lovaglás gyors fejlődést eredményezett. A második napon a házigazda bekiabált amikor gyakoroltunk, hogy úgy igyekezzünk, vasárnap kivisz minket terepre. A hangja beleremegett a levegőbe, visszhangozták a fák.... terepre megyünk. Kész vagyok én erre, persze a fiúk már szépen lovagolnak, de én?? Majd csak ők ... De az ígéret reményt is adott igyekeztem javítani a hibáimat, és erősödni.
Az a reggel egy nagy lehetősséget rejtett magában, amikor felültem a lóra és a kantárat a kezembe nyomták, lepergett a régi eset emléke néhány pillanat alatt. Ismét ugyan az a helyzet, nem tudom irányítani a lovat, a ló elszáguld, leesek, összetöröm magam. Biztos, hogy kész vagyok erre? Mivel Feri Jó lovas volt és bíztam benne, elmúlt a félelmem és egyfajta óvatosság lépett a helyébe. Tudtam vigyáz ránk és így is volt. A lovak nyugodtak voltak, én bíztam és elindultunk. Csodás élmény a reggeli friss levegővel az arcomban, a ló hátán ülve gyönyörködni a fákban, a tájban. Együtt a párommal, fiainkkal. Feri csodás lovas volt és egy gyönyörű kancán lovagolt előttünk sokszor megfordult lovastul, beszélgetett, tanított menet közben. Nagyszerű látvány volt a vöröses szőrű könnyed mozgású ló és lovasa a reggelben. Nagy élményekkel értünk vissza a lovardába, ahol a "kis kirándulásunk" nemtetszést okozott, mert el is késtünk, és az oktatóink is még korainak találták a kilovaglást.
Mi persze remekül éreztük magunkat, és a késést leszámítva semmit sem bántunk. Mivel mindenki időre jár lovagolni, és a kis kirándulásunk felfordította volna a napirendet, így Feri azt mondta, most a lovára ülök a kiskarámban, és ő foglalkozik velem, hogy megnyerjük az idő elcsúszást. Felültem a ló hátára és magam sem értettem, de szinte megtáltosodva végeztem a gyakorlatokat. Félelem nélkül, repültünk most már futószár nélkül ültem a lovon és igyekeztem minden feladatot megoldani. Gyorsan eltelt ez a fél óra is, nagy boldogsággal, hálával köszöntem meg a mai ajándékot. Feri leült a padra, és a következőbe kezdett: - Ha esetleg gondolkodtál volna azon...
Nem tudta befejezni, mert közbevágtam, hogy : - Igen. Mit igen ?- Még nem is tudod, mit akarok kérdezni? - Igen szeretnék egy saját lovat! Honnan tudtad, hogy ezt akartam kérdezni??? Ezt akartad nem? - Igen, kezdte, mert ugyanis ha venni akarnál , akkor pl. - ez a ló amin ültél... ez neked való lenne.... Jesszusom (előző nap kérdezősködtem az oktatótól, hogy mennyibe kerül egy iskola ló... horribilis árat mondott).
- Miből gondolod, hogy ez a ló megfelelő nekem? - Vannak egy gazdás lovak, és vannak olyanok, amelyiknek mindegy, hogy ki ül rájuk. Ezt a lovat magamnak vettem, de szinte alig lovagolom. Amikor ráültél a ló elfogadott téged, ezért gondolom. A délelőtt öröme és a hallottak együtt egy nagy érzelmi vihart kavartak fel bennem, ami könnyeket csalt a szemembe. Valóban lehetséges? Megtörténhet, amire vágytam, egy ló kiválasztott és megfelelek neki, örömét leli bennem az ügyetlen, félszeg próbálkozásaimmal együtt. Ez maga a csoda. Könnyezve, nevetve ugrándoztam a Feri és a ló közt. Örömömben ide-oda futkostam, simogattam a lovat, ölelgettem, hol őt, hol a jelenlegi tulajdonosát. Nagyszerű érzés, de honnan szedek egy halom pénzt, hol tartom, hogy oldom meg, rengeteg kérdés cikázott a fejemben. Nagy örömmel vittem vissza a legelőre társai közé. Nem bírtam magammal mindenkinek újságoltam mi történt, van lovam, engem választott, szeret engem! Nem hagyott nyugodni a gondolat, átmentem a Feriékhez, és kérdezni kezdtem, hogy mire gondolt, mennyi idős, mennyi az ára? A válasz igazán megdöbbentett: - Csak jó helyre adom, már elvitték volna, de egyedül nem szeret lenni, ezért az számára a pokol, tehát itt maradt, és most megkaphatom 350 e ft-ért. Magyar tenyésztésű Gidrán kancám 9 éves. Hihetetlen, de megtörtént.
Ekkor remek ötletem támadt: -Te Feri, a reggeli utunkon a lovaglópálcát elejtetted, és nem vettük fel, ki kéne érte lovagolni!
- Valóban. Akkor délután kilovaglunk, Te a Linduson! – Jesszusom, ez a mennyország!
Rohantam a hírrel, repültem, délután kimegyünk terepre, én a lovamon? Linduson!
A felülmúlhatatlanon felül is van még csoda. Az öröm határtalan volt. Állandóan találtam okot, hogy a lovak közelébe mehessek, ez nem volt nehéz, mert a konyha ablakból is láthattam őket. Hívogattam a lovacskámat, hiszen már ő az enyém! Kíváncsian figyeltem oda jön-e hozzám? És igen jön, megvan, a kapcsolat! Az ebéd után, de lassan érkezik, mint egy kisgyerek a karácsonyi gyertyagyújtást úgy vártam a pillanatot. Mindent előkészítettünk, elmosogattam az edényeket átküldtem, állandó helyzetjelentésben voltak a gyerekek, mikor érkezik el a várva várt pillanat. Végre megjelent Feri kutyája, jelezvén, hogy gazdája is itt lehet a közelben. Siettünk, a "pálcakeresésre".
Természetesen én pucoltam a lovamat, micsoda takarítás, ölelgetés, boldogság. A fejét dörzsölte hozzám, ismerkedtünk. Az a csodás erős mellkas. Az a gyönyörű színű csillag a homlokán. De szép vagy, de nagy boldogság nekem. Elérkezett az indulás, hamarosan együtt lovagoltunk, Feri most már igyekezett tanítgatni, mit tegyek, hogyan irányíthatom, nem igazán kellett, az öröm és a ló mindent tudtak, én csak élveztem az utazást. Hamar kiderült, hogy Lindusom, igen gyors, jó mozgású ló, és az élre szeretne állni, ami azért még korai volt, tehát szépen vissza kellett igazgatnom a második helyre, ami számára igen kellemetlen volt, de most még így volt ennek rendje. Nagyobb kört tettünk, mint előzőleg, végig lovagoltunk a kifolyó mellett, puha ázott talaj, böglyök, szürke marhák és csodás tavirózsák színezték be az utunkat. Magam sem tudom, hogy hogyan, de akkora vágy feszült bennem, hogy vágtassunk a szélben, a réten, hogy én éreztem, és a ló vette az adást, vagy ő akart velem száguldani, de mesés érzés volt együtt kívánni a csodát a repülést, a szabadságot. Tudtam ez most nem valósult meg, de hamarosan együtt vágtatunk, repülünk szélsebesen, csodás utakon....
Nem volt kérdéses, megígértem neki visszajövök érte, amilyen gyorsan csak tudok. Szerelem lett. Végleges szerelem. A szívünk együtt lüktetett. Felszabadultság, öröm, hála, ami elöntött. Már nem fogok félni a gidrán szív és az enyém együtt dobog. A véremben lobogott az öröm hazafelé, csak az élményeimmel voltam tele, már tudtam semmi nem ér fel egy ilyen csodás lovaglással, nincs sportkocsi, motor, repülő, ami szebb lehet a mai élménynél. Az éjszaka varázslatos réten lovagoltunk, repültünk, felébredtem, beszéltem hozzá, ismét elaludtam, és ismét csodás álmom volt, tudtam a lovam megtanít mindenre, amit tudnom kell, vigyáz rám, ahogy én is vigyázok, rá.
Azóta nehéz az élet idehaza, azon töröm a fejem, hogy oldódik meg a probléma? Hogyan lehetünk mielőbb együtt?
Várom a következő csodát.....
Olvass tovább...>>>
