Ne hagyj el! Szeress engem! Fontos szeretnék lenni a számodra!

Hosszú ideje őrzöm a fájdalmat a szívemben. Kislány bőrbe fogok bújni, ha megszületek. Bár már most tudom, hogy apukám fiút szeretne. Nagyot fog csalódni, ha megszületek. Azért választottam ezt a szülőpárt, mert ők segítik legjobban szellemi fejlődésemet ebben az életemben. Sok bánatot fog okozni a számomra az ő el nem fogadásuk, a maguk dolgaiba menekülésük, és a mellőzöttség. Annál nagyobb lesz a fejlődésem. Sok élet belső küzdelme, eredménye összegződik majd ebben az egyben. Ha sikerül. Ha nem, megpróbálhatom más szereplőkkel, máshol.

Születésem után hamarosan elkezdődtek a szüleim közt a problémák. Hamarosan eljutottak a válásig. Már akkorra kialakult bennem az apámhoz való erős ragaszkodás. Ha készült el otthonról órákkal előtte kilopták a kabátját a szobából. Ő volt az én szemem fénye. Anyám szeretete természetes volt számomra. Mindig megkaptam, ha szükségem volt rá. Így hát vele kapcsolatban nem aggódtam. Apu szeretetéért meg kellett dolgoznom. Ő sokat jött ment, el volt foglalva, nem ért rá velem foglalkozni, tehát nekem kellett törekednem a kapcsolatért.

Ha elég jó kislány leszek, megdicsér... ha ügyes leszek... ha okos leszek... ha szót fogadok... tehát igyekeztem. Ő legtöbbször észre sem vette, hogy mennyire szeretnék jó, ügyes, nagylány lenni. Egyszer épp felnőttségem teljes tudatában (kb. 2-3 évesen), nagy peckesen elindultam, hogy lássa, egy üvegpohárral végig tudok sétálni a verandán... sajnos, megbotlottam... csúnyán kikaptam érte. A verésnél a kudarc sokkal jobban fájt. Nem sikerült, talán legközelebb...

Hamarosan sokkal nagyobb baj történt. A szüleim többszöri veszekedés, verekedés, sírás, után úgy döntöttek, jobb, ha külön válnak. Döntésük számomra a világ összedőlésével volt egyenlő. Pláne, amikor kiderült, édesanyámmal elköltözünk, itthonról. Minden, amit szerettem a ház, a kert, a hangyák, a virágok, a gyümölcsök, a galambok, és Ő elvesznek. Elvisznek az otthonomból... Apu ne engedd! Apu tarts itt! Veled akarok lenni! Rideg elutasítás, a kíméletlenség, a valóság. A teher taxi elindul! Kitépnek a helyemről, elszakítanak a gyökereimtől!

Első férjem nem értette, miért van bennem, az a nagy igyekezet, hogy otthont teremtsek. Minden lakást, még az albérleteket is felújítottam, igyekeztem minél gyorsabban a saját képemre formálni. Minden erőmet arra fordítottam, hogy nagy álmomat: kertes ház, nagycsalád, nagyszülők, szülők, gyerekek, kutya, macska, megteremtsem. Közben a lényegről megfelejtkeztem. Hogy ő akarja-e mindezt? Nem értettem, miért kell annyi erőfeszítést tennem, miért nem boldog? Miért nem leli örömét mindabban, ami nekem olyan fontos.

Hiába kérleltem, hagyja abba az ivást, a játékgépezést, örüljön nekünk, örüljön a házának, ő egyre boldogtalanabb lett, mígnem feladtam, és mivel nem volt társam abban, amit én álmodtam magunknak, úgy éreztem, cserben hagyott, így én hagytam el. Beadtam a válókeresetet. Pedig én voltam, aki soha nem is vettem figyelembe, hogy ő mit szeretne.

Miklós esetében sem volt másképpen, megszerettem, fontossá vált számomra, szerettem volna neki bebizonyítani, hogy én vagyok számára a nagy Ő. Mint a megdelejezett éjjeli lepke, aki a lámpa fényétől nem bír szabadulni, olyan csapdába kerültem. Magasággok, mélységek, Miklós folyamatai, melyek sérült lelkének, újabb fájdalmak, újabb rágódások. Újabb nők, újabb félelmek. Én igyekeztem erős lenni, kitartani. Hiába a sérelmein nőttek a szemünken, a viharok egyre többször lobbantak, Miután kisfiunk megszületett, kapcsolatunk nagy katarzisa is felerősödött, amivel nem tudtunk megbírkózni és én hagytam , hogy az áramlás tovább vihessen mindannyiunkat a saját útjára. Ismét egy elengedés, elválás, mely nagy traumájával sokkolt engem.

Sok egyedüllét, sok feldolgozás, sok tévedés, után jutottam el jelenlegi kapcsolatomba. A találkozásunk után szinte azonnal tudtuk, együtt akarunk lenni amennyit csak lehet, rövid idő alatt rengeteg közös érdeklődési terület, téma kölcsönös, szeretem-nemszeretem dolgok és hamarosan tudtuk, egymással szebb jobb nekünk a világ. Amilyen gyorsan egymásra találtunk olyan gyorsan kiderült rengeteg dologban apukám "hasonmására" leltem. Ami egyik részről nagyon kedves, másik részről nehhézzé is teszi a helyzetet, hiszen édesapámmal az intim meghitt kapcsolat hiánya, jellemezte az életemet, itt viszont Árpival a meghittség, a szív összekapcsolódása volt a legszebb dolog, amit megéltem. Igen de a félelmek is megjelentek, mi lesz ha elveszítem, a régi beidegződés megkezdte ismét a romboló munkáját. És ennek megfelelő ragaszkodás, és kontroll, a félelmek megjelenése ötvözte a szerelmi szálat. 

A nehezítés akkor jött amikor már mindektten tudtuk, a másik nélkül nem szeretnénk élni, akkor az ő elvesztéséenek fájdalma sokkal nagyobb veszteség, mintha csak egy futó kaland lenne. Az évek teltek, a kapcsolat erősebbm szorosabb lett, a problémák  is sokasodtak, a szerelmet a mindennapok békéje követte, a mindennapi megoldandó feladatokkal fűszerezve. Közös terveinket építgettük, céljainkat sorra valósítottuk meg, közben természetesen egyre több hibát, vétettünk egymással szemben.

Folytatás következik.....