Volt egyszer egy árva lány, akivel nagyon sok rossz dolog történt az életében. Sok bántás, magány, és a szeretet, emberi kapcsolatok hiánya jellemezte az életét. El szerette volna felejteni, takarni a múltjának ezeket, a sötét időszakait. Ezért azt találta ki, hogy ha valami jó dolog történt vele azt ő még szebbé színezte ki. Olyan széppé tudta ezeket, a helyzeteket varázsolni, hogy egyre jobban tetszettek neki a kis álomképecskék. Ha pedig nem történt vele semmi, amit tovább színezhetett volna, mit tehetett hát szőtt magának történeteket a fantáziája segítségével. Így aztán hamarosan eljutott oda, hogy a valóság nem tudta megközelíteni álmai képeit. A baj csak az volt hogy a festett képek időt és figyelmet követeltek, különben elhalványultak. Egyre több időt és energiát szánt tehát erre a folyamatra az életéből. Lassan a lány már mást nem tett csak kedvenc álomvilágában töltött időt. Valós dolgaival egyre kevésbé törődött.

A lány szomszédjában élt egy fiú, aki a lányt még gyermekkorukból ismerte. Amikor találkoztak, a fiú gyengéd, őszinte szeretettel fordult felé. De hiába, ugyanis a lánynak volt már egy másik férfiról festett képe és mivel állandóan az lebegett a szeme előtt a fiú meleg tekintetét észre sem vette. Bizony nagy kár! A fiú nehéz szívvel ugyan de lassan tudomásul vette az érdektelenséget és sok idő elteltével egy kedves, jószívű szerető lány szívét elfogadta.

De mi lett a kis álmodozóval? Egy furcsa fázós esős napon, amikor a természet megtisztul. A lányt fura hideglelés kerítette hatalmába. Szeretett volna melegséghez jutni így azt gondolta tüzet, rak. De sajnos a képein kívül semmi éghető anyag nem volt nála. Mivel már fájdalomig dermedt a teste, lelke, így sorra dobálta tűzre az álomképeit. Mint egy megtisztulási folyamat, sorra hamvadtak le róla  az önmagára rakott bilincsek, és ezzel párhuzamosan lassan melegedni kezdett a teste lelke. Zsibbadtsága szűnésével, mintha nagy fölös terhek is leszakadtak volna róla és szeme csodálkozva nyílt ki a körülötte lévő valós világra.

Mire az utolsó kép is elhamvadt a lány felszabadultnak érezte magát, és hosszú idő óta először indult sétálni a közeli parkba. Izmai elszoktak a mozgástól, de örömmel álltak újra szolgálatba. A szív új friss vért pumpált a lány ereibe. Mire az utcára kiért az eső már csak csendesen szemerkélt. Majd azzal is hamar felhagyott. A felhők mögül pedig a lágy napfény kikandikálva végigsimított a leány arcán. Mesés érzés volt, mint amikor az ölelő kar melege enyhíti a fájdalmat, úgy árasztotta el a lányt a béke és szeretet érzése. Abban a pillanatban a körülötte lévő táj mesés szépsége tárult elébe. A nedves földből pára foszlányok emelkedtek a levegőbe, hogy a szomjas napsugarak felszippantsák őket egy égi táncra. A virágok megrészegülve a fény felé tárták szirmaikat, és csábosan kínálgatták nektárjukat a levegőbe emelkedő szárnyaikat szárítgató bogaraknak. A lágy langyos puha szellő beletúrt a szemlélődő lány borzas hajába. A fény és az illatok, és a környezet varázsa szélesre tárta a lány szívét. Csak úgy itta magába a rengeteg élményt. Szinte megrészegülve a valóságtól, sorra fedezte fel a milliónyi létezőbe rejtett szépséget. És a valódi világ örökre meghódította a lány örömkönnyeket ejtő szívét.